Miért?

Megkíméllek benneteket az ál-naiv kérdésektől. Pszichológiai végzettség sem kell ahhoz, hogy végigkövessük és feltérképezzük a folyamatot, ahogy a szépséges, Isten-adta tehetséggel megáldott, sikeres, gazdag díva szomorú, megvert és megalázott, félhülyére drogozott, hangja-tűnt roncs lesz. Ne haragudjatok az erős szavakért - nem az erkölcsi (vagy bármilyen másféle) felháborodás szól belőlem, tán nem is az értetlenség, inkább a végtelen szomorúság. Mert csökönyösen hinni akarom, hogy akinek az Ég ilyen csodát adott, úgy is szétosztogathatja azt a csodát nekünk, hogy közben ő nem hullik darabokra. A keserves-büdös valóság pedig ismét bebizonyította, hogy ritka az olyan madár a híresség-gyárakban, aki helyén tudja kezelni azt, ami vele történik - vagy aki mellett vannak olyan társak, akik segítenek neki a fókuszt helyesen beállítani.

Imádtam ahogy énekel, pedig a "cifrázós" stílus (nem tudom szebben mondani, biztosan értitek mire gondolok) nem annyira jön be, de ha Whitney szólt a rádióban, sosem tekertem el, inkább fel a hangerőt! Ezt a dalt különösen szeretem az ő előadásában (A Sakk c. Abba-féle musical egyik dala), mindig libabőrös leszek a hallatán! Egy másik csodás énekesnővel énekli, akit úgy hívnak Cissy Houston, és aki híres soul- és gospel énekesnő - és Whitney mamája. És milyen kegyetlen - a dal első két sorával mintha a maguk módján válaszolnának fel nem tett kérdéseimre - semmi sem olyan jó, hogy örökké tartson, a csodáknak rossz véget kell érniük...

Jó utat Whitney, kívánom, hogy találd meg a Fényt, és az már legyen örökre a tiéd!

I know him so well, Whitney & Cissy Houston